Mindszenty József hercegprímás beszédje − Elhangzott a Szent Gellért-ünnepségen a pécsi Dómban,
Pécs, 1946. október 20.
Kedves Pécsi Hívek! Magyar Testvéreim!
Meghatva állok meg Pécs ősi, közel kétezer éves, keresztény földjén, ahol az őskeresztény sírkamrák, az európai nevezetességű műemlékek, köztük elsősorban gyönyörű székesegyházatok, a katolikus kultúra annyi patinás és értékes intézménye, a virágzó és lüktető hitélet 1946 borújában is beszédesen hirdeti: a vallás nem holmi jelentéktelen, liliputi élettényező, hanem az emberi élet tengelye és mestergerendája, a társadalom fundamentuma, az élet hajójának iránytűje, Pharosa, az élet tengerén átkísérő és kikötőbe vezérlő kormányos.
Ahogy az Egyház itt, Pécsett hatalmas nép-, közép- és főiskolasorával ezreket, tízezreket nevel – ma, a világmisszió vasárnapján mondom, legkiválóbb 75 000 fiát küldi el Alaszka hómezőire és a Tűzföld közelébe, jégkunyhókba és szellős sátrakba, négy világrész 1200 millió pogányához, hogy ők is megismerjék az Evangéliumot, hogy ezt a munkát is elvégezze, amint megtérítette a népvándorlás népeit. De nemcsak évezredek és világrészek távlataiban dolgozik, leszáll az Egyház az emberi élet mélységeibe, a testi, lelki nyomor örvényléseibe is. Megkezdi a betegápolást, a patronázst, a menedékházakat, a tudatlanok, elhagyottak, gyógyíthatatlanok, bélpoklosok, elzüllöttek felemelését, a szegény-ügyet, karitászt és így tovább.
Beláthatatlan távolság van a sátor és a ház, a más verítékéből és a saját verítékéből élés között. Az Egyház megtette ezt az utat a civilizált világ népeivel. Ő teremti meg a földmívelést, kisipart, művészetet. Ő segíti legyűrni a ragszolgaságot. Arnold protestáns történetíró így mondja. Ugyancsak szerinte az Egyház teremti meg a lealázó pogány felfogás után a munka tiszteletét. Hirdeti azt az Evangéliumot, amely szerint Jézus Krisztus nevelőatyja, Szent József ács mellett 12-30 éves korában műhely-életet él és tanításában van egy mondat, amely többet jelent évszázadok szociális könyvtermelésénél, mozgalmaknál és felvonulásoknál: „Méltó a munkás az ő bérére” (Lk. 10, 7). Az Egyház a munkások bérének elvonását az égbekiáltó bűnök közé sorolja. Kiadja a Rerum Novarum-ot és Quadragesimo Anna-t, az igazság és szeretet kettős vágányán a munkásság érdekében. Mindig a gyengébb oldalára áll. A rómaiaknál lóért csereberélt nőt a Boldogságos Szűz, a Taygetos-hegy és Tarpei-szikla falán szétzúzott gyermeket a gyermek Jézus fényözönébe állítja. Nem, itt nem felületi gyűrűzésről, hanem hatalmas fenékhullámzásról, a történelem markolható fonaláról van szó.
Az lehet magánügy, hogy felfelé vagy kétfelé fésüljük-e a hajunkat; húsevők vagy növényevők vagyunk-e: ez a másik embert és a társadalmat nem érinti. Már nem magánügy, hogy kiskertemben 200 palántánál több-e a dohányom; a törkölyt és szilvát a kisüstön finánccal vagy anélkül akarjuk-e kifőzni. Gondolom, a társadalomra az is legalább ennyire jelentős: van-e Isten, halhatatlan lélek? A kettőnek van-e kapcsolata? Van-e felebarát, avagy csak ordasok falkája vagyunk-e? Az a tan, hogy a vallás magánügy, gyökerében rossz és bűnös. Alapja és gyökere a láthatatlan egyház, levegője a vallásközömbösség. A katolikus Egyház kárhoztatja a láthatatlan egyház tanát. A vallásközömbösség önmagában is föltétlen rossz, istentelen, lehetetlen, veszedelmes és az Egyház kárhoztatta. De rossz a célja is: az egy szükséges, a lélek üdvösségének leértékelése.
A vallás körül képmutatásnak helye nincs. A vallás vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, nem szabad megtűrni a lelkek és házak legrejtettebb zugaiban sem. Ki kell irtani, mint a morfiumot és a hamis kártyát. De ha igaz, akkor a vallásnak, mint igazságnak nyilvánossági jogot és érvényesülést kell engednünk az élet egész vonalán, községházán, vármegyén és a parlamentben, iparban, gyárban, vasúton, hivatalban, hogy a magán- és közösségi embernek megbízható vezére legyen az élet útján. Ha pedig ezt engedni nem akarnák, magával az igazsággal akasztanak tengelyt. Ha hűvösre akarjuk tenni, Rodostóba, katakombákba akarják küldeni, vagy némaságot szánnak neki, valami lappang az elv mögött: nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejük ítélőbírája legyen. Akik ezt az elvet – a vallás félreállításával – be akarják vinni a nyilvános életbe, a maguk silány magánéletét akarják a nyilvános életben érvényesíteni és általánossá tenni. Oka van annak, miért nem volna szabad a templomon kívül is hirdetni: Ne ölj, Ne fajtalankodj, Ne lopj, Ne hazudj és rágalmazz! Önmagában is lehetetlent kíván ez az elv: a kamrában vallásos, az utcán már pogány, a falak közt katolikus, munkahelyen istentelen. De ezt az elvet is, mint minden fát, gyümölcseiről ismerjük meg. Ahol a vallás már magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. A francia forradalmat egyes vonatkozásaiban felszámoló Napóleon mondotta: a vallástalan világban egy szép nőért, egy mutatós körtéért, itóka borért az emberek halomra ölik egymást. Ahol lebegtetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága. Hitlerék is magánüggyé tették a vallást. Jött is utána Dachau, Auschwitz, börtönbirodalom, gázkamra, Gestapo, stb. Nietzsche volt mindennek előfutára. Ő hirdette: túl vagyunk már a jó és rossz avult fogalmán. „Most, hogy meghalt az Isten, azóta támadhattok fel ti, emberek!” Gyönyörű emberi élet Isten nélkül: az öreget, beteget, bénát az orvosok hivatalosan, állami parancsra ölik meg, a zsidót gázkamrába vetik; 60 millió katona a fronton, 10 millió a földben, 20 millió ember a földönfutó egész Európában. Egy világ megőrül a siralomvölgyben. Aztán jön egy kis revolver, Hitler agyonlövi magát, mert így sikerült a magánügy. A vallás magánügy prófétái eltűntek, az elv csődtömege ittmaradt. A boldogtalan emberiség kíváncsi arra, kik veszik át Hitlerék csődtömegét és milyen boldogság születik még belőle. Jó volna, ha a hitlerista újpogányok tanulnának a régi pogányoktól. Arisztotelész a vallásról való gondoskodást az állam első feladatának mondja (Polit. VIII. 8, 13286, 12.). Plutarchos a vallást minden társaság oszlopának és a törvényhozás alapjának nevezi (Adv. Colot. c. 31.). Valerius Maximus a pogány Rómáról mondotta: „Városuknak mindenkor az volt az alapelve, hogy a vallást minden más, még a legnagyobb és legdicsőségesebb javak felett is előnybe részesítse” (Memorab. 1,1.). A pogányoknak legyen elég ennyi; nekünk sokat mond ez is: az a mérhetetlen puskaportétel, amit írásban, szóban valaha is a vallás eljelentéktelenítésére elhasználtak, már magában arra vall, hogy a vallás – úgy látszik – mégiscsak a legnagyobb mérvben és elsőrendű közügy. Ezen a téren mégis az a döntő, mit mond nekünk az út, igazság, élet: Jézus Krisztus. Mondja, igaz: Menj be kamrádba és imádkozzál rejtekedben (Mt. 6, 6); de azt is: Valljatok meg engem az emberek előtt (Lk. 12, 8). A hitigazságok és erkölcsi törvények hirdetésére küldött Egyházat hegyre épült városnak, véka alá nem rejthető gyertyának, a világ világosságának és sójának (Mt. 5, 13-15) mondotta. Nemcsak a zsinagógákban és a jeruzsálemi templomban hirdette az Evangéliumot, hanem utakon, hegyeken, a Genezáreti tengeren, falukon és városokon. Nemcsak Lázáréknál magán családi körben, de 5000-es tömegeknek is; a tömeg szüntelen követi; nemcsak elvonult volt, hanem járt és hirdette az igazságot a zsidó nagytanácsnál, Annás, Kaifás főpapoknál, Heródes királynál, Pilátus római helytartónál, akik akkor a zsidóság és a római világbirodalom közéletét jelentették. A nép elé megostorozottan kiállítása, a fővároson át keresztútja, Jeruzsálem felett felfeszíttetése, halála, feltámadása nép- és világmozgató események. Ha itt-ott rejtekben tanított, akkor is azt mondja: Amit rejtekben mondok nektek, hirdessétek a lapos háztetőkről (Mt. 10, 27), vagyis a legnagyobb nyilvánosságnak.
Egyházának meghagyja: Elmenvén az egész világon, tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén és tanítván őket megtartani mindazt, amiket én mondottam nektek (Mt. 16, 15). Mindenkoron, a világ végezetéig, mindenüvé, az egész világra, minden ember számára adja ezt a küldetést. Hozzáteszi azt is: Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg (Lk.10, 16). Jézus Krisztus nem ismeri a vallást mint magánügyet. Egyenesen azért jött, hogy ami földi életében csak mustármag volt, hatalmas fává terebélyesedjék (Mt.13, 31-32). És apostolai nem nagyon magánügyként rejtegetik a vallást. Szent Pál viszi zsidókhoz, pogányokhoz, felkeresi az akkor ismert világ legjelentősebb városait, Korinthost, Efezust, Szalonikit, Rómát, bemegy Athénbe, a tudomány városába, felmegy az Areopágba, ott hirdeti az ismeretlen Istent, a halált, Krisztust, a megfeszítettet és bizonyságtételeit. Szent Péter Jeruzsálem főterén 16 nép előtt szól. Csak a megkeresztelkedők száma 3000 lélek (Ap. Csel. 2, 5-41). Aztán jár a zsidó főtanács előtt, elmegy tanítani a világbirodalom kellős közepébe, Rómába. Mindkettő életével fizetett, mivel a vallással, mint magánüggyel nem lappangtak.
Pécs, 1946. október 20.
Kedves Pécsi Hívek! Magyar Testvéreim!
Meghatva állok meg Pécs ősi, közel kétezer éves, keresztény földjén, ahol az őskeresztény sírkamrák, az európai nevezetességű műemlékek, köztük elsősorban gyönyörű székesegyházatok, a katolikus kultúra annyi patinás és értékes intézménye, a virágzó és lüktető hitélet 1946 borújában is beszédesen hirdeti: a vallás nem holmi jelentéktelen, liliputi élettényező, hanem az emberi élet tengelye és mestergerendája, a társadalom fundamentuma, az élet hajójának iránytűje, Pharosa, az élet tengerén átkísérő és kikötőbe vezérlő kormányos.
Ahogy az Egyház itt, Pécsett hatalmas nép-, közép- és főiskolasorával ezreket, tízezreket nevel – ma, a világmisszió vasárnapján mondom, legkiválóbb 75 000 fiát küldi el Alaszka hómezőire és a Tűzföld közelébe, jégkunyhókba és szellős sátrakba, négy világrész 1200 millió pogányához, hogy ők is megismerjék az Evangéliumot, hogy ezt a munkát is elvégezze, amint megtérítette a népvándorlás népeit. De nemcsak évezredek és világrészek távlataiban dolgozik, leszáll az Egyház az emberi élet mélységeibe, a testi, lelki nyomor örvényléseibe is. Megkezdi a betegápolást, a patronázst, a menedékházakat, a tudatlanok, elhagyottak, gyógyíthatatlanok, bélpoklosok, elzüllöttek felemelését, a szegény-ügyet, karitászt és így tovább.
Beláthatatlan távolság van a sátor és a ház, a más verítékéből és a saját verítékéből élés között. Az Egyház megtette ezt az utat a civilizált világ népeivel. Ő teremti meg a földmívelést, kisipart, művészetet. Ő segíti legyűrni a ragszolgaságot. Arnold protestáns történetíró így mondja. Ugyancsak szerinte az Egyház teremti meg a lealázó pogány felfogás után a munka tiszteletét. Hirdeti azt az Evangéliumot, amely szerint Jézus Krisztus nevelőatyja, Szent József ács mellett 12-30 éves korában műhely-életet él és tanításában van egy mondat, amely többet jelent évszázadok szociális könyvtermelésénél, mozgalmaknál és felvonulásoknál: „Méltó a munkás az ő bérére” (Lk. 10, 7). Az Egyház a munkások bérének elvonását az égbekiáltó bűnök közé sorolja. Kiadja a Rerum Novarum-ot és Quadragesimo Anna-t, az igazság és szeretet kettős vágányán a munkásság érdekében. Mindig a gyengébb oldalára áll. A rómaiaknál lóért csereberélt nőt a Boldogságos Szűz, a Taygetos-hegy és Tarpei-szikla falán szétzúzott gyermeket a gyermek Jézus fényözönébe állítja. Nem, itt nem felületi gyűrűzésről, hanem hatalmas fenékhullámzásról, a történelem markolható fonaláról van szó.
Az lehet magánügy, hogy felfelé vagy kétfelé fésüljük-e a hajunkat; húsevők vagy növényevők vagyunk-e: ez a másik embert és a társadalmat nem érinti. Már nem magánügy, hogy kiskertemben 200 palántánál több-e a dohányom; a törkölyt és szilvát a kisüstön finánccal vagy anélkül akarjuk-e kifőzni. Gondolom, a társadalomra az is legalább ennyire jelentős: van-e Isten, halhatatlan lélek? A kettőnek van-e kapcsolata? Van-e felebarát, avagy csak ordasok falkája vagyunk-e? Az a tan, hogy a vallás magánügy, gyökerében rossz és bűnös. Alapja és gyökere a láthatatlan egyház, levegője a vallásközömbösség. A katolikus Egyház kárhoztatja a láthatatlan egyház tanát. A vallásközömbösség önmagában is föltétlen rossz, istentelen, lehetetlen, veszedelmes és az Egyház kárhoztatta. De rossz a célja is: az egy szükséges, a lélek üdvösségének leértékelése.
A vallás körül képmutatásnak helye nincs. A vallás vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, nem szabad megtűrni a lelkek és házak legrejtettebb zugaiban sem. Ki kell irtani, mint a morfiumot és a hamis kártyát. De ha igaz, akkor a vallásnak, mint igazságnak nyilvánossági jogot és érvényesülést kell engednünk az élet egész vonalán, községházán, vármegyén és a parlamentben, iparban, gyárban, vasúton, hivatalban, hogy a magán- és közösségi embernek megbízható vezére legyen az élet útján. Ha pedig ezt engedni nem akarnák, magával az igazsággal akasztanak tengelyt. Ha hűvösre akarjuk tenni, Rodostóba, katakombákba akarják küldeni, vagy némaságot szánnak neki, valami lappang az elv mögött: nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejük ítélőbírája legyen. Akik ezt az elvet – a vallás félreállításával – be akarják vinni a nyilvános életbe, a maguk silány magánéletét akarják a nyilvános életben érvényesíteni és általánossá tenni. Oka van annak, miért nem volna szabad a templomon kívül is hirdetni: Ne ölj, Ne fajtalankodj, Ne lopj, Ne hazudj és rágalmazz! Önmagában is lehetetlent kíván ez az elv: a kamrában vallásos, az utcán már pogány, a falak közt katolikus, munkahelyen istentelen. De ezt az elvet is, mint minden fát, gyümölcseiről ismerjük meg. Ahol a vallás már magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. A francia forradalmat egyes vonatkozásaiban felszámoló Napóleon mondotta: a vallástalan világban egy szép nőért, egy mutatós körtéért, itóka borért az emberek halomra ölik egymást. Ahol lebegtetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága. Hitlerék is magánüggyé tették a vallást. Jött is utána Dachau, Auschwitz, börtönbirodalom, gázkamra, Gestapo, stb. Nietzsche volt mindennek előfutára. Ő hirdette: túl vagyunk már a jó és rossz avult fogalmán. „Most, hogy meghalt az Isten, azóta támadhattok fel ti, emberek!” Gyönyörű emberi élet Isten nélkül: az öreget, beteget, bénát az orvosok hivatalosan, állami parancsra ölik meg, a zsidót gázkamrába vetik; 60 millió katona a fronton, 10 millió a földben, 20 millió ember a földönfutó egész Európában. Egy világ megőrül a siralomvölgyben. Aztán jön egy kis revolver, Hitler agyonlövi magát, mert így sikerült a magánügy. A vallás magánügy prófétái eltűntek, az elv csődtömege ittmaradt. A boldogtalan emberiség kíváncsi arra, kik veszik át Hitlerék csődtömegét és milyen boldogság születik még belőle. Jó volna, ha a hitlerista újpogányok tanulnának a régi pogányoktól. Arisztotelész a vallásról való gondoskodást az állam első feladatának mondja (Polit. VIII. 8, 13286, 12.). Plutarchos a vallást minden társaság oszlopának és a törvényhozás alapjának nevezi (Adv. Colot. c. 31.). Valerius Maximus a pogány Rómáról mondotta: „Városuknak mindenkor az volt az alapelve, hogy a vallást minden más, még a legnagyobb és legdicsőségesebb javak felett is előnybe részesítse” (Memorab. 1,1.). A pogányoknak legyen elég ennyi; nekünk sokat mond ez is: az a mérhetetlen puskaportétel, amit írásban, szóban valaha is a vallás eljelentéktelenítésére elhasználtak, már magában arra vall, hogy a vallás – úgy látszik – mégiscsak a legnagyobb mérvben és elsőrendű közügy. Ezen a téren mégis az a döntő, mit mond nekünk az út, igazság, élet: Jézus Krisztus. Mondja, igaz: Menj be kamrádba és imádkozzál rejtekedben (Mt. 6, 6); de azt is: Valljatok meg engem az emberek előtt (Lk. 12, 8). A hitigazságok és erkölcsi törvények hirdetésére küldött Egyházat hegyre épült városnak, véka alá nem rejthető gyertyának, a világ világosságának és sójának (Mt. 5, 13-15) mondotta. Nemcsak a zsinagógákban és a jeruzsálemi templomban hirdette az Evangéliumot, hanem utakon, hegyeken, a Genezáreti tengeren, falukon és városokon. Nemcsak Lázáréknál magán családi körben, de 5000-es tömegeknek is; a tömeg szüntelen követi; nemcsak elvonult volt, hanem járt és hirdette az igazságot a zsidó nagytanácsnál, Annás, Kaifás főpapoknál, Heródes királynál, Pilátus római helytartónál, akik akkor a zsidóság és a római világbirodalom közéletét jelentették. A nép elé megostorozottan kiállítása, a fővároson át keresztútja, Jeruzsálem felett felfeszíttetése, halála, feltámadása nép- és világmozgató események. Ha itt-ott rejtekben tanított, akkor is azt mondja: Amit rejtekben mondok nektek, hirdessétek a lapos háztetőkről (Mt. 10, 27), vagyis a legnagyobb nyilvánosságnak.
Egyházának meghagyja: Elmenvén az egész világon, tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén és tanítván őket megtartani mindazt, amiket én mondottam nektek (Mt. 16, 15). Mindenkoron, a világ végezetéig, mindenüvé, az egész világra, minden ember számára adja ezt a küldetést. Hozzáteszi azt is: Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg (Lk.10, 16). Jézus Krisztus nem ismeri a vallást mint magánügyet. Egyenesen azért jött, hogy ami földi életében csak mustármag volt, hatalmas fává terebélyesedjék (Mt.13, 31-32). És apostolai nem nagyon magánügyként rejtegetik a vallást. Szent Pál viszi zsidókhoz, pogányokhoz, felkeresi az akkor ismert világ legjelentősebb városait, Korinthost, Efezust, Szalonikit, Rómát, bemegy Athénbe, a tudomány városába, felmegy az Areopágba, ott hirdeti az ismeretlen Istent, a halált, Krisztust, a megfeszítettet és bizonyságtételeit. Szent Péter Jeruzsálem főterén 16 nép előtt szól. Csak a megkeresztelkedők száma 3000 lélek (Ap. Csel. 2, 5-41). Aztán jár a zsidó főtanács előtt, elmegy tanítani a világbirodalom kellős közepébe, Rómába. Mindkettő életével fizetett, mivel a vallással, mint magánüggyel nem lappangtak.
A kereszténység tarsolyában, küldetésében ott van a nyilvánosság, a közélet átalakítása. Mint XIII. Leó mondja: Az ember nemcsak mint egyén, hanem mint közösség, mint állam is köteles vallásos és erkölcsös lenni (Immortale Dei /1885). XI. Pius is azt tanítja: a nyilvános élet is vallásosságra van kötelezve (Ubi arcano Dei 1922, Quas primas 1925) Ugyanezt hirdetik komoly államférfiak is, mégha az Egyházon kívül állanak is. Washington mondotta az 1789-i kongresszuson: „Vallás és erkölcs az állam jólétének legnélkülözhetetlenebb támaszai. Hiába dicsekednék hazafiságával az, aki a társadalom épületének ezt a két alaposzlopát le akarná dönteni” (Donat: A tudomány szabadsága. Ford. ENPJEI. Budapest, 1916. II. 184. l.). De a tapasztalat is az, hogy a legfontosabb az emberi társadalomban a világfeletti Isten és a túlvilági lét hite. Nincs is olyan hatalom, amely erősebben tudna belenyúlni az emberiség életébe és a lelkeket mélyebben tudná érinteni, mint a vallás. Csak ott állhat fenn erkölcsösség, ahol szilárd vallási alapok vannak. Csak az Istenben és örök életben hívő, komoly vallásossággal lehet nagy embereket, hősöket, szenteket nevelni és a bűn örvényében fuldoklókat és a szenvedőket csak egyedül a vallással lehet felemelni. Ragaszkodjunk is vallásunkhoz. Ez a lelkünk, a történelem útmutatása, Jézus Krisztus tanítása földi és örök életünkre. Ámen.
