BÉKE?! MOST?!
Az orosz-ukrán konfliktusban a megoldás (vagyis a béke) alapvető akadálya, hogy pillanatnyilag egyik fél sem kész vagy hajlandó a tárgyalóasztalhoz ülni. Az ukrán politikusok és a lakosság elsöprő többsége a „mindent vissza” jelsszavával egyetlen centiméter ukrán fördről sem hajlandó lemondani, és a fegyverszüneti tárgyalások feltételéül az orosz csapatok teljes kivonását követeli minden elfoglalt területről, a Krímet is beleértve. Putyin álláspontja szerint viszont mindenfajta béketárgyalás előfeltétele a Krímmel , valamint Donyeck, Kerszon, Luhanszk és Zaporozsja régiókkal kapcsolatos orosz igények elismerése. Mivel álláspontjából egyikük sem hajlandó egy tappodtat sem feladni, a tárgyalásoknak eléggé kis tere nyílhat.
Az azonnali tűzszünet egyértelműen a jelenlegi status quo-nak, vagyis az orosz agresszió eredményeinek elfogadását, a frontok megmerevedését, és a háború befagyott konfliktussá válását, Ukrajna vereségét jelentené. Olyan helyzetet, amelyből hosszabb távon is nehéz lenne kikecmeregni és súlyosan sértené mind az ukrán érdekeket, mind pedig az európai biztonsági megfontolásokat. Ukrajna nemhogy uniós szövetséges és NATO-partner nem lehetne, de vészesen legyengülve, esetleg orosz csatlóssá – ha nem Oroszország részévé – válva a minimálisan érdekünkben álló pufferállam szerepet sem tölthetne be a további orosz ambíciók feltartóztatásában. A szankciós rezsimek és a nyugati-orosz szembenállás is állandósulna. Szerencse, hogy az említett hajlandósághiányok miatt ez sincs napirenden.
Az megtámadott Ukrajna védelmében elkötelezett Nyugaton egyelőre nem látszanak az elbizonytalanodás, vagy az ukrán ellenállás támogatásában a háborús elfáradás (war fatigue) jelei. Sőt. A segítség egyfajta mennyiségi és minőségi eszkalációjának vagyunk tanúi. Ezen nem változtat az a körülmény sem, hogy egyes körökben erősödnek a kiútkeresés próbálkozásai, jelenleg még elméleti szinten. Azonban a tapasztalatok alapján eléggé nyilvánvaló, hogy egyrész a nyugati segítség nélkül az ukránok bármilyen hősies erőfeszítése sem eredményezne olyan helyzetet, amelyben akár a harctereken, akár a tárgyalóasztalnál Kijiv sikereket érhetne el, győzelemről nem is beszélve. Az is nyilvánvaló, hogy egy elhúzódó konflitus előbb-utóbb elhozná a háborús elfáradást. A segítségnyújtás terhei egyre nagyobb ellenállást váltanának ki a donor országok közvéleményében, és esetleg vállalhatatlanná tehetnék az eddigi szint fenntartását. Ami akár előnytelen kompromisszum-keresést is eredményezhetne.
A nyugati stratégiát eléggé világosan írta le a tekintélyes Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora: „ Álláspontunk logikusan csak az lehet, hogy megadunk minden lehető segítséget Ukrajnának ahhoz, hogy sikeres legyen, és megpróbáljuk a feleket aztalhoz szólítani a diplomáciai végjáték lejátszására azután, hogy a harci cselekmények lassan megszűnnek.” Abban a többség nem igazán bízik, hogy Ukrajna a csatatereken végső győzelmet arathat. Abban viszont jogosan, hogy bizonyos területek visszafoglalása után a felek annyira kimerülnek, hogy a fegyveres harc beszüntetése érdekük lehet. Ennek érdekében úgy látják, hogy a Nyugat nyomása, és a békeerőfeszítésekbe más hatalmak (Kína, India, mások) bevonása is előnyös lehet. Mindenesetre a régóta várt és nyomokban már megindult tavaszi ukrán offenzíva talán tisztább vizet önthet a pohárba. A már említett Charles Kupchan, a szintén befolyásos Ivo H. Daalder-rel, a Külügyek Chicago-i Tanácsa (Chicago Council on Foreign Affairs) elnökével, volt amerikai NATO nagykövettel közösen írt cikkében, amely még tavaly szeptemberben a Foreign Affairs-ben jelent meg fogalmazta meg, hogy „Európában és Észak Amerikában a nagy többség megértette, hogy biztonságuk és szabadságuk függ attól, hogy Ukrajna szabad, független legyen, és a Nyugat része maradjon. Ezek forognak kockán ebben a háborúban.És ezért marad a Nyugat szilárd az álláspontjában.”
Mivel azonban valószínűtlen, hogy bármelyik fél meghatározó győzelmet arasson a háborúban, a diplomáciának tág tere lesz a konfliktus megoldásában – amikor eljön ennek az ideje. Egyes vélemények szerint az említett, lassan talán meginduló, tavaszra várt ukrán offenzíva után (a halogatás-késlekedés hűti a várakozásokat, és hitelességi kérdéseket vet fel, ugyanakkor az alaposabb orosz felkészülést is lehetővé teszi) talán tisztábban fogunk látni. Ám addig is kész megoldási javaslatokat kell kidolgozni. és nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ez a háború nem lokális, nem is regionális konfliktus, hanem érint ennél szélesebb nemzetközi érdekeket is, sőt, meg van a potenciális veszélye annak is, hogy globális konfliktussá szélesedik.
A béketárgyalások estleges jövőbeni megindulását nem csupán a követlenül vagy közvetve résztvevő felek háborús és békecéljai határozhatják meg; egyes javaslatok a szélesebb értelemben vett Globális Dél érdekeinek és kompromisszumokat támogató köztes álláspontjának figyelembevételét, ezáltal képviselőik részvételét is felvetik. Az ENSZ Közgyűlés orosz agressziót elítélő határozataiban általában tartózkodással magukra figyelmet felhívó tekintélyes országok – India, Brazília, Dél-Afrika, Kína, és esetleg mások, nemzetközi szervezetek – feltehetőleg részesei lehetnek majd ezen vélemények szerint a megoldásnak.
Közbevetőleg: ami általánosságban a mai „Globális Dél”-t, az egykori „harmadik világ”-ot, az ú.n. „el nem kötelezettek” valamikori tömbjét illeti, politikai alapállásuk hagyományos nevükben is megfogható. Igyekeznek nem oldalt választani, nagyhatalmi konfliktusokban semlegesnek, illetve pártatlannak lenni, vagy látszani. A háborús konfliktus gyors megoldásában, a békekötésben eminens gazdasági okok (ellátási láncok zavarai, élelmiszer – gabona és étolaj, stb.) miatt érdekeltek elsősorban. Úgy látják, hogy az őket leginkább érintő globális és helyi kérdésekről a háború elvonja a figyelmet és ellehetetlenítheti a nagyon szükséges rendszeres támogatások és segítség nyújtását. Magát a konfliktust alapvetően a Nyugaton belüli összeütközésnek tartják, amellyel kapcsolatban általános humanitárius és elvi (szuverenitás, területi sérthetetlenség, nagyhatalmi erőszak és érdekérvényesítés elutasítása,stb.) megfontolásokon túl alapvető érdektelenséget mutatnak. A gyarmati múlt miatti neheztelés és a hidegháború alatti szovjet dekolonizációs támogatás emlékei is befolyásolják az állásfoglalásukat. A távolságtartást semmiképpen nem lehet általánosítva sem Nyugat (Ukrajna)-ellenesnek, sem oroszbarátnak minősíteni. Az viszont bizonyos, hogy nem nyugati szemmel nézik az eseményeket.
De nézzünk a békében érdekelt külső hatalmak közül néhányat.
Kína, amely nem is olyan régen még szintén fejlódó országnak tartotta magát, ma szuperhatalmi ambícióival van jelen a nemzetközi politikában. Globális presztizsét konfliktusok megoldásában játszott közvetítői szereppel is elő kívánja mozdítani – ld. a szaudi-iráni békéltető tárgyalások megindításában játszott szerepét - , és a háború kitörésének, vagyis az orosz agressziónak egyéves évfordulóján tizenkét pontos béketervet hozott nyilvánosságra. A különösen az ukránoktól ellentmondásosan és gyanakvással fogadott tervben a felek közötti párbeszédre, a nukleáris fegyverek bevetésének teljes tilalmára és a polgári lakosság megóvására szólított fel. A béketerv méltányosságot és igazságosságot hangsúlyoz, szuverenitásról és területi integritásról van benne szó, de „jogos” biztonsági igényekről, valamint az „egyoldalú szankciók” és a katonai tömbök bővítésének ellenzéséről is, mely utóbbiak nagyon is Moszkva szája íze szerinti megfogalmazások. Legújabban pedig Li Hui, a kínai külügy eurázsiai ügyekben illetékes különleges képviselője indult rövid kijivi és moszkvai körútra (shuttle diplomacy), hogy politikai megoldást találjon a háborús helyzetre. Természetesen lehetetlen egyetlen villámlátogatással rögtön rendezni a bonyolult kérdéseket, különösen, hogy a kínai politika nem igazán semleges, alapvetően az orosz oldalt favorizálja, minden kiegyensúlyozottságra törekvési látszat ellenére. (Példának okáért fontosnak tartja az Európai Unióval fenntartott – főként gazdasági - kapcsolatait is, és ezért bizonyos egyensúly-mutatványokat is bemutat.) Azt is mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy noha Pekingnek nagy a befolyása Moszkvában, Putyin nem vazallus, a kínaiak nem ellenőrzik a moszkvai lépéseket. Alexander Gabuev, a Carnegie Alapítvány szakértője szerint egyébként is „Oroszország mérete és ereje a Kremlnek hamis biztonságérzetet adhat még a Pekinggel kialakult aszimmetrikus viszony keretei között is.” Valószínűsíthető, hogy a majdan bekövetkező béketárgyalásokon, amelyek feltehetőleg nemzetközi részvétellel folynak majd, kiemelt helye lesz az asztalnál Kínának. Ez egyébként mindenkinek érdeke lenne.
India különleges eset. A világ legnépesebb országa, nagyhatalom Dél-Ázsiában, az Indiai óceán körzetében, erős érdeklődéssel a csendes-óceáni térség irányában, igazi szuperhatalommá váló potenciállal és történelmi-regionális ellentétekkel terhelt Kínához fűződő viszonnyal. Nem véletlen, hogy a háborúban – és a békében! - érdekelt felek mindegyike körül udvarolja. Hagyományos semlegessége hasonló nagyhatalmi konfliktusokban ellenáll minden befolyásolási kísérletnek, az erős amerikai nyomásnak is. A nagy- és szuperhatalmaknak nincs igazán eszköze, hogy egyértelműen maguk mellé állítsák. Saját érdekei vezérlik, mivel megengedheti magának ezt a ritka luxust. Politikai semlegességét magyarázhatja a tradicionális orosz-indiai jóviszonnyal, a gazdasági és katonai kapcsolatokkal, amelyeket nem kíván veszélyeztetni, miközben azért Kínára is figyel, és ezért az amerikai kártyát is készenlétben tartja. Részvétele az India-Pacifik térség fontos négyhatalmi (amerikai, ausztrál, japán és indiai), Kína lépéseire figyelő biztonsági együttműködésben, a Quad-ban ezt támasztja alá.
Brazília elnöke, Luiz Inació Lula da Silva Nyugaton ellentmondásosan fogadott nyilatkozata – amellyel a Bolsonaro-korszak relatív elszigetelődéséből is szeretné az országot kibillenteni, meg talán a fakuló BRICS-csoportot is színesíteni kívánja – egy békekoalíció megalakítását javasolta abból a célból, hogy Ukrajnát és Oroszországot béketárgyalásokra szortsák. „Először is és leginkább az szükséges,, hogy meggyőzzük azokat az országokat, amelyek fegyvereket küldenek a a háborúba, hogy ezzel csak ösztönzik a folytatást…Kína nagyon fontos szerepet játszik…talán a legfontosabbat. De a másik fontos ország az Egyesült Államok. Az Egyesült Államoknak be kell fejeznie a háború támogatását és a békéről kellene beszélnie, ahogy az Európai Uniónak is abból a célból, hogy meggyőzzék Putyint és Zelenszkijt, hogy mindenkinek a béke az érdeke és csak nekik érdekük a háború.” A brazil államfő sajátságos, a megtámadottnak nyújtott támogatásokat hibáztató, és a két harcoló fél egyenlő felelősségét hangsúlyozó szavai nem igazán rezonáltak a csalódott Nyugaton, amely a brasiliai elnökváltás után egy együttműködőbb brazil politikára számított. A békekoalíció javaslata mindenesetre érdekes, bár – ismétlem – célja világos: Brazíliát fontos szereplőként szeretné feltenni a globális politika színpadára, egy kiegyensúlyozottabban multipoláris nemzetközi rend képviselőjeként.
Az Öböl-térségben, sőt a Közel kelet egészében regionális szerepet játszó Irán más kérdés. Kilóg a sorból. Az iszlámista papi állam nemzetközi elszigeteltségét kívánja oldani azzal, hogy a szintén elszigetelődésnek kitett Oroszországgal Nyugat-, és főként Amerika-ellenes kétoldalú gazdasági, külpolitikai és katonai együttműködést alakított ki, amely a múlt év februári orosz agresszió óta stratégiaivá mélyült. Az együttműködés célja, hogy aláássa az amerikai érdekérvényesítés lehetőségeit a legváltozatosabb régiókban, Ukrajnát (vagyis Európát) is beleértve. Ezzel magyarázható az iráni rövidhatósugarú rakéták és drónok megjelenése orosz oldalon az ukrajnai háborúban. Ellentételezésként negyedik generációs Szu-35-ös repülőgépeket kap Teherán, és ami eléggé veszélyes precedens: feltehetően orosz segítséget nukleáris és rakétaprogramjához. Az embargót és a szankciókat kijátszó együttműködésük energetikai (olaj) területen szintén jelentős.
A Foreign Affairs külpolitikai magazin, a Külkapcsolatok Tanácsának folyóirata interjút közölt legutóbbi számában különböző országokból felkért szakemberekkel, elemzőkkel. A kiindulópont az volt, hogy miközben a Nyugat (The West) az ukrajnai orosz agresszió hatására szorosabbra vonta sorait és határozott szolidarítást mutatott, a világ országai nem, vagy nem egyértelműen csatlakoztak ehhez a koalícióhoz. A világ másik, többi része (The Rest) a dolgokat eltérően látja – és nemcsak a háborút, hanem a tágabb globális viszonyokat is.
A „Nyugat” (the West) és a „Többiek” (the Rest) viszonya történelmi tapasztalatokkal és jelenlegi egyensúlytalansági viszonyokkal terhelt. A feltörekvő hatalmak és a Globális Dél úgy általában igyekszik elszakadni a nagyhatalmi érdekköröktől és egyre határozottabban képviseli saját, a jelenlegi nemzetközi viszonyokat egyenlőbbé, kiegyensúlyozottabbá alakítani kívánó érdekeit. Amelyek egyébként a csoporton belül sem esnek mindenben egybe. Ezért sem lehetett igazán nagy siker Biden elnök kedvenc projektje, a demokráciák globális konvenciója, amely meglehetősen visszhangtalanul halkult el. A világban nyilvánvalóan vannak ellentétek, súlyosak is, a demokráciák és az autokráciák között. Ám kinevezett demokráciákkal – hiszen a Többiek között ezek szép számmal megtalálhatóak – hiteltelenné válik a jelenlegi nemzetközi viszonyokat a két irányzat élethalál harcának beállítani. Pragmatikus érdekeik képviselete és a Nyugattal szembeni hagyományos neheztelés mellett ezért sem vevők teljesen ezek az országok az ukrajnai háború nyugati narratívájára.
Úgy gondolom, a békéhez vezető úton, amennyiben a jelenleginél erősebb nemzetközi támogatást akar Washington, Brüsszel, London, Tokió, stb. - és természetesen Kijiv – az általa preferált megoldáshoz, ezeket a szempontokat figyelembe kell venniük.
Dérer Miklós
